Interjú Al Ghaoui Hesnával
Édesapja szír, édesanyja magyar, Salgótarjánban nőtt fel. A legtöbben valószínűleg egy PRESS feliratú kék sisakkal a fején ismerték meg. A Magyar Televízió korábbi külpolitikai újságírója bár nem tartja magát haditudósítónak, számos háborús övezetben forgatott. Riportjaival Kamera Hungária díjat is nyert, külföldön is elismerték. Nem állítja, hogy sosem félt volna, sőt. Al Ghaoui Hesnával telefonon ezekről a témákról is beszélgettünk.
Sokakat megkérdeztem már, főleg itt a Magyar Biztonsági Fórumnál, de még mindig nincs egységes definícióm. Bár talán nem is kell… Számodra mit jelent a biztonság?
Az én biztonság-fogalmam eléggé átalakult az utóbbi években. Valószínű pont azért, mert a félelem kérdésével olyan sokat foglalkoztam, hogy sikerült definiálnom a saját biztonságérzetemet is. Korábban nekem is mindig olyan külső dolgok jutottak róla eszembe, mint egy olyan lakás, ami védve van, egy olyan autó, ami védve van, egy olyan utazás, amikor az ember mindig tudja, hogy mire számíthat. Nagyon sokszor külső kapaszkodókban próbáljuk megtalálni a biztonságot. Pedig, ha a saját utcádban mész le a közértbe, akkor sem tudhatod előre, mi vár rád. A biztonságérzetet belül tudjuk megtalálni. Számomra az biztonság, ha elfogadom, hogy bár nem tudok száz százalékban irányítani, de elhiszem magamról, hogy jól tudok reagálni helyzetekben. És ha ezt el tudom hinni magamról, akkor érzem magam biztonságban.
De végül is csak akkor lehetek előre biztos abban, hogy jól fogok reagálni valamire, ha korábban már megoldottam egy hasonló helyzetet.
Ehhez tudatos munka kell és az, hogy a komfortzónánkon kívüli élményeknek is kitegyük magunkat. A sikereseket építsük be az önbizalmunkba, a sikerteleneket vizsgáljuk meg, hogy mit tudunk belőle elraktározni.
Te megtaláltad a receptet: akkor ez azt jelenti, hogy Te most már mindig biztonságban vagy?
Inkább úgy mondanám, hogy már életem végéig tudom, hogy mitől tudnám magam biztonságban érezni. Ám ez a recept nem azt jelenti, hogy mindig jól reagálok. Van, amikor sikerül, van, amikor nem. [Ebben a pillanatban a háttérben felsír Hesna kislánya, Zea.] Na igen, az újdonsült anyát is leforrázza az élmény, hogy mindent megtenne a gyermekéért, hogy ezer százalékban biztonságban tudhassa. Anyaként is helyt kell állni és ezeket a sikerélményeket is be kell építeni az önbizalomba. Az első lázas éjszaka, az első hosszabb hisztiroham, amire nem lehet előre felkészülni, amire nem is feltétlenül sikerül jól reagálni. De ha igen, akkor ne azt mondjam, hogy „csak mázlim volt, ez bárkinek sikerülhetne”. Ezeket beépítem az önbizalmamba. Azóta sokkal tudatosabb vagyok, hogy ne menjek el a sikerek mellett. Néha azonban még most is vissza kell kanyarodnom, hogy élvezzem őket ki és veregessem magam vállon. Ez kell hozzá, hogy legközelebb tudjam: hogy ha nem s tudom irányítani, de talán meg tudom oldalni a helyzeteket.
Kell nekünk mindent irányítanunk?
Arra jöttem rá, hogy az emberi lét stresszforrása és boldogtalanságának oka nagyrészt az, hogy mindent kontrollálni akarunk. A tudománynak és a technológiának hála, ma már az életünk nagy részét, 80-90%-át irányítani tudjuk. És mégis megőrülünk a maradék 10%-tól, azt is az uralmunk alá akarjuk hajtani. Ez egy folyamatos harc, pedig már a sztoikusok is azt mondták, hogy a biztonság a bizonytalanság 100%-os elfogadásában rejlik.
Neked ezekre a felfedezésekre mennyi időre, mennyi élményre volt szükséged?
Folyamatosan alakultak ki, de a könyvírás, a Félj bátran írása közben szedtem össze azokat az élményeket, amiket egymás mellé állítottam. Próbáltam rájönni, hogy mi vitt rá ezekre az utakra, mi volt a motiváció. Mi miatt tudtam elindulni ezekre a helyekre. Az utazások előtti éjszakák voltak a legnehezebbek, amikor már lement a szervezési hév és volt idő átgondolni, hogy mi lesz. Hiába mentem már negyedjére viszsza a Gázai övezetbe – minél többet utazik az ember, annál jobban érti, hogy sosem lehet rutinból csinálni a dolgokat, mert mindig más helyzetek várnak rá.
És mi volt egy salgótarjáni lány motivációja?
Külpolitikai újságíróként a kíváncsiság hajtott, hogy azokkal az emberekkel találkozhatok, akik tulajdonképpen a történelmet formálják. Ez a kíváncsiság erősebb volt a félelemnél. A nehezebb éjszakákon pont az segített, hogy ha két-háromszor már hazajöttem onnan, akkor negyedjére is sikerülhet. Nem öntöttem ezt így szavakba, de ha eddig sikerült bizonytalan helyzetekben jól reagálni, akkor legközelebb is sikerülni fog. Ez talán a „magadba vetett hit.”
Ez honnan meríthető? Mert azért a Gázai övezetbe én ennyiért nem utaznék el…
Én sem mindig vagyok ilyen. Tele vagyok bizonytalansággal magammal kapcsolatosan. Attól függ, hogy az ember milyen helyzetekben meri tesztelni magát. Nemrég például csupa vicces ember közé hívtak egy showműsorba az RTL Klubba. Tartottam tőle, mert nem voltam még ilyen helyzetben, nem tudtam, hogyan reagálok. Én magamat katasztrofálisnak éltem meg, de legközelebb már jobb lesz és még többet hozok ki magamból. Jobban fel leszek vértezve! Jó, hogy el mertem menni a komfortzónámon kívülre. Ha már én papolok erről…! Ha sokszor kilépünk a komfortzónánkból, akkor elhisszük magunkról, hogy jól tudunk reagálni helyzetekre. Mert amúgy nem tudhatjuk előre, mi van a határainkon túl.
A Félj bátran vagy a Holli, a hős könyvek megírása is ilyen komfortzónán túli munka volt?
Abszolút, még akkor is, hogy korábban írtam már egy könyvet [Háborúk földjén – a szerk.]. Az is a kom-fortzóna átlépése volt. Kockázatosnak tűnő vállalkozás volt, hogy egész belsőséges dolgokat, kulisszatitkokat írjak meg, mert akkor még a tévénél dolgoztam és tudtam, a főnököm is olvasni fogja. De a Félj bátran azért volt komfortzónán kívüli élmény, mert rengeteg kutatómunka kellett hozzá, hogy szociológiai, pszichológiai irányból vizsgáljam a félelmet. Nem akartam, hogy azt érezzék sokan, hogy avatatlan pszichológusnak gondolom magam: vajon mit szólnak, hogy bátorkodtam erről írni?
Bocsánat, hogy félbeszakítalak, de milyen szép a magyar nyelv: bátorkodsz a félelemről írni…
Na, igen. Visszatérve: ezek a saját tapasztalataim voltak. Miért is ne tehetném meg, hogy válaszokat keressek? És ha megtalálom, és ha ebbe belefér, saját elmélettel rukkoljak elő. Ám nem igazolódtak be a félelmeim, nagyon jól fogadták. Jó, hogy átléptem a komfortzónámat!
Volt terápiás célja is a Félj bátran megírásának?
Kimondottan nem, de itthoni és civil élményeimet is feldolgoztam benne. Mert sokkal több élmény érkezett a „terepen” kívülről – minden embernek a civil életében adódnak komplex félelmei…
…amiről megegyeztetek D. Tóth Krisztával egy Elviszlek magammal interjúban, hogy stigmatizálva van. Olyan, mintha a félelem természetellenes lenne.
A félelmet a gyávasággal azonosítjuk. A mai társadalomban egyenlőségjel van köztük és szégyenletesnek tartjuk. Rosszul szocializáljuk, főleg a férfiakat, ezért is írtam a gyerekkönyvet. Sokan azt mondják, hogy butaság ettől-attól félni. Amitől így már nem csak fél, hanem még butának is érzi magát a gyerek…
Te is féltél gyerekként? Voltak szörnyek az ágyad alatt?
Még ma is vannak! [nevet]
Milyenek?
A sötétségtől való félelmem megmaradt.
Szerencsére nem jártam háborús övezetben, de ott a sötétség hatványozottan félelmetes lehet…
Igen, ezek voltak a legnehezebb megélt szituációk. Oda is követett engem. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyek végigkísérik az életét. Ha elnyomom a félelmet, igazi aknamunkát végezhet, akár pánikrohamot is okozhat. Mert a szégyennel kombináljuk a félelmet. A szülésemnél is volt bennem félelem. Sokan azt mondanák erre, mi az, hogy félek, örülni kell neki, milyen szép élmény. De amikor még a műtőben is kap egy megjegyzést az ember… szörnyű élmény. Pedig szerintem teljesen normális dolog félni egy műtéti szituációban. Végül tudatosan próbáltam áthelyezni a fókuszt a vágyra, ami erősebb a félelemnél: hogy nemsokára itt lesz a kislányom!
Csak az első kislányod születésénél féltél?
A másodiknál is! Mert akárhányszor vágják fel a hasadat, mindig félni fogsz. Félni normális dolog, nem kell szégyellnem miatta magam!
Körbenézve kicsit azt érzem, hogy mintha szeretnénk félni, félelemben élni.
Inkább borzongani szeretünk, annak hormonális okai vannak, nem véletlenül imádják sokan a horrorfilmeket. Amit te mondasz, az az, hogy szeretünk a félelemmel manipulálni. Ez egy „jól” működő dolog, mert ha ettől, attól és amattól is félni kell, akkor azt kezdi érezni az ember, hogy nem tudja kontrollálni a dolgokat. És akkor szépen hátradől és átadja az irányítást valakinek, aki tudja a receptet. Szeretjük a magunk felelősségét levenni a vállunkról, mert akkor nem kell felelősséget vállalni az életért… Borzasztó veszélyes, mert az emberek így nem vállalnak felelősséget a döntéseikért.
Mit tehetünk ez ellen?
Nézzük meg, hogy indokolt-e a félelmünk. Ha igen, fejlesszük a kompetenciánkat, szerezzünk be több információt. Ha nem, akkor ne hagyjuk magunkat manipulálni vele. Azzal nincs gond, hogy félünk, de bátran kell félni! Félelemmel akarnak minket befolyásolni a politikában, a marketingben, de megjelenik a párkapcsolatainkban is.
„Ez veszélyes!”, „Ezt vedd meg, hogy elkerüld a…”, „Elhagylak!”
Pontosan. Nem a félelemmel van a baj, hanem a félelemmel való manipulációval.
